Én veled, Te vele, Ő velem...

,, Ha szeretsz valakit, de úgy igazán, akkor elfogadod, ha neki más tetszik..."

Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyooook:D Tudom rettenetesen régen volt rész, de most itt vagyok, kisebb technikai zűr lépett fel, szóval tényleg bocsánat, de a friss husi megérkezett:))

Nem is pofázok tovább inkább csak reménykedek, hogy tetszeni fog nektek, mert most ez sem a vicces vonalat követi:))

-          Én most csak annyit tudok, hogy a sors egy puha ágyba kíván engem látni. Szóval életem, lóduljunk már, mert tényleg összeesek! – Zayn csak szelíden mosolyogva belém karolt és segített menni. Ami pedig a szívügyeket illeti, teljesen össze vagyok kavarodva. Majd holnap ráérek gondolkozni.

-          Szerinted összeillenénk? – ah, istenem… 

--------------------------------------------------------

 

-          Jól van gyerekek, ma húzós napunk lesz! – lépett be Paul a szobába. Hajnali 6:30. Baromi korán van és köszönthetően ezeknek a szexi barmoknak csak alig négy órát tudtam aludni. A szobában egyébként mindenkinek hasonlított az arca az enyémhez. Lou éppen azzal szórakozott, hogy a kanapén elnyúló Zayn orrát piszkálgatta egy ceruzával, aki álmában próbálta elhessegetni a kezével.

-          Paul! – vágott közbe Liam. – Igaz, hogy Niall nem léphet a színpadra?

-          Igen. – hangzott a tömör válasz.

-          De ez mégis milyen megoldás? – háborodott fel Liam.

-          Liam! Tegnap este megbeszéltük ezt a dolgot és így döntöttünk. Magának és a hülye haverjainak köszönheti.

-          Vagy a szar vezetésnek. – morgott közbe Harry morcosan.

-          Parancsolsz? – fordult hozzá idegesen Paul.

-          Csak annyi, hogy ez a lehető legszarabb döntés, amit valaha hoztatok. – emelte fel dacosan az állát. Feltűnően rossz kedve volt.

-          Oké fiúk nem nyitok vitát. Ti felléptek, Niall nem. Viszont itt kell maradnia. A hivatalos indok az lesz, hogy beteg.

-          Egyébként hol van Niall? – nézett körül Lou. Mi is körbenéztünk. Tényleg nem volt a szobában.

-          Utána néznél Mel? – sóhajtott Paul. – Aztán rángasd le ide.

-          Okés. – álltam fel nyögve és kicsoszogtam a szobából. Nagy nehezen fellépcsőztem egy emeletet Niall szobájához, ami meglepő módon nyitva volt, ám bent teljes sötétség fogadott. Halkan bementem és lassan elhúztam a függönyt. Az ágyon feküdt Niall nyitott szemmel és a plafont bámulta.

-          Fent vagy már? – telepedtem le mellé az ágyra. Niall egy szál sortban feküdt és meg kell hagyni, hogy izmos a gyerek.

-          Mint látszik. – felelt kedvetlenül.

-          Gyere reggelizni. – duruzsoltam neki kedvesen, miközben finoman megsimogattam a hasát.

-          Nem vagyok éhes. – megállt a kezem. Ritkán hallani ezt a szöszitől. Sőt, igazából még egyszer sem hallottam.

-          Niall, mi a baj? – húzódtam közelebb. Niall csak zaklatottan megrántotta a vállát. – A fellépés? – ez már hatott. Niall felém fordította az arcát, és olyan fájdalmas tekintettel nézett rám, hogy a szívem is belesajdult.

-          Annyira nem fair ez az egész. Egy olyan dolgot vesznek el tőlem, amit mindennél jobban szeretek. Tudod annak idején miért jelentkeztem az X faktorba? Mert imádtam kiénekelni magamból az érzéseket. Na, jó, a lányok is közrejátszottak. – villantott meg egy csibészes mosolyt, mire elvigyorogtam magam. Aztán elkomolyodott. – Örültem, hogy csapatban énekelhetek. De tényleg. A srácok is a tesóimmá váltak. De ez az egész… Harry mindig megkapja a főszólókat, én meg tökre a háttérben vagyok. Igaz, sokat segítek a dalszövegírásban, meg én is a produkcióhoz tartozok, de már egy ideje… Egy ideje nem érzem, hogy a csapathoz tartoznék.

-          Ugyan már Niall! – tiltakoztam szelíden. – Ez butaság. Előbb is ott veszekedett Liam és Harry Paullal, hogy engedjen a színpadra.

-          Ezt értem Melanie, de… Nekem muszáj a színpadra állnom. Kell az az érzés. Hogy számítok.

-          Nekem mindig számítani fogsz. – adtam egy puszit az arcára. Niall rám nézett, miközben megfogta a kezem.

-          Ezt tényleg nagyon jól esik hallanom. Annyira aranyos vagy. – adott egy puszit a kezemre. Én csak mosolyogtam.

-          Annyira rossz téged így látni. Szeretem hallani, amikor nevetsz.

-          Igyekszem jobban lenni. – mosolygott rám. Nem nevetés, de kezdetnek megteszi. – Na és mi a kaja?

 

-          Liam! Liam, várj! – sikoltottak utánunk lányok. Liammel és Niallal mentünk tovább éppen egy interjú helyszínére. A többiek máshol vannak. Liam és Niall megállt és megvárták a lányokat. Hárman voltak.

-          Fiúk, késésben vagyunk! – figyelmeztettem őket.

-          Csak egy fotó! – próbálkozott Niall, mire rájuk hagytam.

-          Na mizu, lányok? – mosolygott rájuk Niall kedvesen. A lányok visszamosolyogtak.

-          Csak szeretnénk egy közös fotót.

-          Azt bármikor. – állt melléjük Liam.

-          Fotózol? – adta nekem oda az egyik lány a fényképezőgépét.

-          Aha, persze. – legalább gyorsan végzünk.

-          Öö, bocsi, de mi azt szeretnénk, ha csak Liam lenne rajta. – fordult egy másik csaj Niallhoz, aki zavarba jött.

-          Persze, akkor kiállok… - láttam rajta, hogy mennyire rosszul esett neki, pláne most. Azt hittem a csajhoz vágom a fényképezőgépet.

-          Niall marad.  – szólalt meg határozottan Liam, és elkapta a szöszi karját, majd visszarántotta.

-          Jó, de mi tényleg csak veled szeretnénk közös fotót. – magyarázta a második lány.

-          Én meg tényleg csak Niallel. – válaszolt készségesen Liam is.

-          Akkor most már álljon be mindenki, mert késésben vagyunk. - a lányok kénytelen kelletlen beálltak, Liam meg tartotta Niallt, aki próbált lelépni, de azért még belemosolygott a kamerába. De ez nem az őszinte mosolya volt. Szegénykém.

-          Tessék. – adtam vissza a lánynak a fényképezőgépet, bár legszívesebben egy lézerkarddal levágtam volna a fejüket.

-          Örülök, hogy megismerhettünk. – ölelték meg a csajok sorba Liamet, majd elfutottak. Liam odafordult Niallhoz és megölelte.

-          Örülök, hogy ismerhetlek. – Niall elmosolyodott. Annyira édes Liam, ahogy kiáll érte.

-          Srácok, menten megzabállak titeket, de INTERJÚ! – kotyogtam közbe, mire ők kapcsoltak. Gyorsan beszálltunk a kocsiba.

-          Idióta csajok. – dohogtam még mindig az előbbi helyzeten. Niall nagyon ramatyul nézett ki.

-          Jól vagy? – kérdezte meg tőle aggódva Liam.

-          Megvagyok. – morogta a szöszi.

-          Ne törődj velük. Nem igazi rajongók.

-          Ne szóld le őket. Téged szeretnek. Engem nem. – szerintem Niallt viseli meg legjobban, ha nem szeretik. Most már bánom, hogy nem szóltam be a csajoknak. Vagy nem rontottam el a képet. Azt kellett volna.

-          Téged is nagyon sokan szeretnek Niall. – próbált hatni a fiúra Liam, de hasztalanul. Niall az ablak felé fordult és az út további részében nem szólalt meg. Ez így nem mehet tovább. Megcsörgettem Pault.

-          Álljon meg! – szóltam a sofőrnek és kipattantam a kocsiból, hogy tudjak beszélni azzal az emberrel, akire most tök mérges vagyok.

-          Igen?

-          Niall interjúképtelen. – közöltem vele leegyszerűsítve, hogy megértse.

-          Ezt, hogy érted?

-          Úgy, hogy megviseli őt ez az egész ügy. Mosolyogni sem tud, meg nagyon rossz kedve van. Találj ki valamit, mert ő most így nem ülhet be vigyorogni. Képtelen rá. – hangsúlyoztam a szavakat.

-          Hát ez baromi jó. – sóhajtott Paul.

-          Mond le az interjút.

-          Nem olyan egyszerű az.

-          Mert Niallt letiltani a színpadról az, nem? – próbáltam nem felemelni a hangom, de nem ment. – Annyira egyszerűen zavartok bele dolgokba, és úgy kihasználjátok a srácokat, hogy csoda, hogy még nem sült le az arcotokról a bőr!

-          Melanie, én csak parancsot…

-          Ne haragudj Paul, de ti most tényleg nagy hibát követtek el! És ha ez nem most, akkor majd hónapok múlva termi meg a gyümölcsét. Ha Niall széthullik lelkileg, akkor az a srácokat is érinti, ezt ne felejtsd!

-          Rendben, gyertek vissza. – egyezett bele Paul. Szerintem utál mumus lenni.

-          Köszi. – csaptam le a telefont, és visszaszálltam a kocsiba.

-          Kivel beszéltél? – érdeklődött Liam.

-          Paullal. Nincs interjú. Megyünk vissza a hotelba. – A szöszi csak rám nézett. Nem tetszett a tekintete. 

 

- Idióta Zayn. – morogtam vacogva. Itt állok a stadion belépő kapuja előtt, ahol a jegyeket fogják ellenőrizni. Baromi hűvös volt. Azt hittem, hogy az esős idő csak London átka. Pedig én még nem is voltam kint a szabadban, nem úgy, mint az örömtől majd bepisilő és három oktávval hangosabban visítozó lányok odakint. Rettenetesen izgatottak voltak, de mivel franciául beszéltek nem sok mindent értettem belőle. Zayn addig könyörgött, amíg belementem abba az esztelenségbe, hogy kiállok ide és megkeresem azt a csajt. Hogy is hívták? Asszem Berrie… Ja. Asszem. Hihetetlen, hogy sikerült rávennie. Paulnak beadtam, hogy megy a hasam az undortól, bár szerintem nem hitte el. Valamit nagyon titkol. Niall teljesen szétesett. Kötelező volt eljönnie ide, mivel Paul attól tartott, hogy megszökik, vagy világgá megy, ami az elmúlt napokat tekintve nem is lenne meglepő. Mellettem a biztonsági őr elkezdett vizet inni, mire rám jött a pisilhetnék. De kegyetlen ingerrel.

-          Hol van itt a mosdó? – mosolyogtam kedvesen a biztonsági őrre, aki bambán nézett rám. Gyorsan kapcsoltam, hogy valószínűleg nem érti, amit mondok. Szuper.

-           MOSDÓ! – imitáltam neki, mintha nagyvécéznék. De nem igazán értette, nem úgy, mint a kinti csajok, akik azonnal elkezdtek fotózni. Zsír…

-          Hátul van az öltözőben. – állt mellém egy szőke loboncos hajú srác szőke bajusszal pukkadozva a nevetéstől. De nagyon ismerős volt…

-          Zayn? – esett le az állam.

-          Muszáj megtalálnom! – nézett rám könyörgően.

-          Elment az eszed! – halkítottam le a hangom. Még csak azt kéne, hogy kiderüljön, hogy maga Zayn Malik áll itt mellettem. Azonnal kitörne a tömeghisztéria. Ráadásul annyira feltűnő volt, hogy álruhában áll itt valaki.

-          Tudom Mel! – vágott közbe Zayn. – De a többiek falaznak hátul, és nem fognak felismerni nyugi! – Amikor valaki azt mondja, hogy nyugi, na attól tudok nagyon ideges lenni.

-          Hülye vagy. – summáztam, majd elfordultam. Semmi hangulatom nem volt most veszekedni. Ha balhé lesz, magára vessen. Kezd elegem lenni, hogy folyton éles helyzetekbe kerülök a fiúk miatt. Három öcsém van, de ők jobban viselkednek, mint ezek a kismajmok. Ekkor kinyitották a kaput, mire a lánysereg izgatott morajlással beözönlött. A kapun csak egyesével tudtak átjutni. Mi már tíz perce figyeltük őket, de a csajnak nyoma sem volt.

-          Hol van már? – türelmetlenkedett Zayn. Hál’ istennek senki sem ismerte fel.

-          Nem te csókolóztál Zaynnel? – kiáltott nekem oda egy agyonszolizott kiscsaj. A lányok arcai felém fordultak. Milyen érdekes, hogy ők tudnak az én nyelvemen, de én nem az övékén.

-          De igen! – kiáltotta egy másik, de annak nem láttam az arcát.

-          Ribanc! – fordult ellenségesen felém egy kb. fél méterre lévő csaj. Nem lehetett több tizenháromnál.

-          Én Melanie vagyok! Szép a neved! – kacsintottam rá negédesen mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek! – Zayn elkezdett mellettem pukkadozni. Ekkor a lányok arca megváltozott és egyfolytában mögénk néztek. Megfordultam, és Paul nagyon mérgesen méregetett minket. Határozottan megfogta a karunkat és elrángatott minket hátra.

-          Elment az eszetek? – dohogott villámló tekintettel. – Tudjátok mekkora balhé lehetett volna, ha felismernek titeket?

-          Engem fel is ismertek. – morogtam, miközben a karomon lévő piros foltot vizslattam, ami Paul szorítása miatt jött létre.

-          De ha Zaynt is felismerték volna… - Paul vészjóslóan elhallgatott. – Mi ez az álca és miért voltatok kint?

-          Melanie pasi jelöltjét vártuk. – vágott közbe Zayn. Paul teljesen kiakadt, én meg nagyon hálásan néztem Zaynre, aki hátrébb húzta a fejét.

-          Paul! Gond van a hangosítással. gyere légy szíves! – szólt oda nekünk egy ürge. Paul szótlanul sarkon fordult és elviharzott.

-          Nagyon szépen köszönöm Zayn! Nem mintha nem éppen neked segítettem volna! – hánytam a szemére.

-          Ne haragudj… Csak ha Paul rájön Berrire, akkor mindenféle kérdésekkel fog bombázni. – lecsüggesztette a fejét. – De egyelőre úgy tűnik, hogy nincs Berrie.

-          Lehet, hogy így akarta a sors. – ironizáltam egy korábbi kijelentésére utalva.

-          Most miért vagy ilyen? – nézett fel rám.  

-          Milyen? – néztem vissza rá.

-          Annyira morcos vagy mostanában…

-          Talán nem kéne ilyen helyzetekbe belekevernetek. – sóhajtottam egyet. – Na, jó, megvisel az is, ami Niallal van és az, hogy nem tudok tenni semmit.

-          Igen, az tényleg szar. – Zayn tovább vizslatott. kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Azt mégsem mondhatom, hogy bánt, ahogy Harry úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Nem mondhatom, hogy annyira rossz nézni, ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy megy. Nem mondhatom, hogy mennyire rossz hallani, amikor Cintiával beszél telefonon, és hogy mennyire rossz, hogy ilyenkor ellágyul a hangja. Nem mondhatom, hogy mennyire rossz, hogy annyira jól esett az a csók, és mennyire rossz, hogy ennyire vágyom az érintése után. – Melanie… Minden oké? – Zayn hangja visszahozott a merengésemből.

-          Igen. Ne haragudj. – mosolyodtam el bocsánatkérően, majd puszit nyomtam az arcára. – Nagyon fáradt vagyok, és ilyenkor rosszabbul tűröm az ilyen helyzeteket. De figyelni fogok arra, hogy hátha feltűnik Berrie, oké?

-          Az jó lenne. – Zayn az ajtó felé nézett, ami mögött a lányok tódultak befelé. – Nagyon jó lenne. 

 

-          Niall… - tehetetlenül néztem a fiút. A többiek éneke beszűrődött. Annyira szépen szóltak. Niall csak itt ült a kanapén magába roskadva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul érinti. Főleg a mai fotós incidens után. Nem lehet könnyű mindennap úgy létezni, hogy ismernek, figyelnek és, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnek, de nem azért amit mondjuk megtettél, hanem azért, amit látnak kívülről. Leguggoltam a fiú elé és az arcát a két kezem közé fogtam. – Hagyd ezt abba Niall Horan. Senkinek nem segít, ha itt most sajnáltatod magad.

-          Ezt te nem értheted Mel.

-          De igen. – válaszoltam szigorúan. – És nem érdekel a hiszti. Ne hagyd el magad. Mosolyogj a képükbe. Mutasd meg, hogy erős vagy. Nem énekelsz pár koncerten. Na és? A srácok imádnak, ahogy a lányok is. Gyönyörű hangod van, és az álmaidnak élsz.

-          Mel… - Niall tényleg elgondolkozott, de még mindig csüggedt volt az arca.

-          Légy szíves Niall. Annyira rosszul esik nekem így látni téged. A fiúkat is megviseli. Főleg az, hogy nem tudnak semmit sem tenni és… – ekkor berobbant Lou és Liam.

-          Gyere Niall! – emelte fel Liam. – Akkor is velünk énekelsz.

-          Vagy együtt, vagy sehogy! – nyomott mosolyogva Lou a kezébe egy mikrofont. Én csak bámultam rájuk. Niall is, de ő csak egy pillanatig tétovázott, majd kirohant velük. Utánuk mentem. Azt a sikoltozást, amit a lányok lenyomtak… Önkéntelenül is mosolyogtam. Niall úgy felpörgött a színpadon, hogy körbefutotta azt. A fiúk is sokkal felszabadultak lettek. Paul szótlanul nézte a jelenetet.

-          Nagy szidás lesz ebből? – fordultam felé.

-          Az biztos. – sóhajtott.

-          De nézd mennyire boldogok így! Miért kell variálni?

-          Nem kell mindenről tudnod. – hagyott ott. Én csak vállat vontam. Ráérek agyalni máskor is. Most inkább átadtam magam a zene ütemére. Jól esett végre ellazulni. 

 

-          Nézd csak, én meg a himnuszt fingom el! – tapasztotta a hónaljára a nagyon értelmes Lou és úgy rángatta a kezét, hogy az tényleg olyan hangokat adott ki. A fiúk majd bepisiltek a röhögéstől. Én már csak fáradtan mosolyogva támasztottam a falat, miközben felhúztam a lábamat a kanapén. Jó volt ilyen felszabadultnak látni őket. Ami érdekes volt, hogy amikor a fiúk lejöttek a színpadról Paul csak annyit mondott, hogy:

-          Rendben Niall. A többi koncerten is énekelhetsz. – a fiúkból kitört az üdvrivalgás, de nekem nem tetszett Paul tekintete. De nem akarok agyalni. Hajnali egykor meg már itt ülök az egyik szállodai szoba kanapéján. Nemsokára indulunk kocsival tovább, ha felpakolták a cuccainkat a turnébuszra. Azért nem busszal megyünk, mert az is túl feltűnő. Mindegy, csak induljunk már. A fiúk meg totál szétestek már. Annyira nevetnek egyfolytában mindenféle hülyeségeken, hogy én már nem bírom. Harryt figyeltem lopva. Annyira aranyos, ahogy hátraveti a fejét és néha önkéntelenül is betakarja a száját. Előbb is majdnem legurult a kanapéról.

-          Srácok gyertek! Segítsetek! – szólt be Jimmy az egyik kísérgető ember. A fiúk még mindig vihogva, de feltápászkodtak és kimentek segíteni. Én behunytam a szemem. Rettenetesen fáradt voltam. Ekkor éles hangon megszólalt egy telefon. Harry itt hagyta a kanapén. Oda kúsztam. A kijelzőn Cintia név állt. Óh, bárcsak eltűnne ez a nő, ha kivágnám a telefont az ablakon. De sajnos ez nem így működik. A telefon kitartóan csörgött. Sajnos az ujjam előbb mozdult meg, mint az agyam.

-          Halló? – szóltam bele elvékonyított hangon.

-          Halló? – szólt vissza egy nagyon vonzó női hang. – Harryt keresem.

-          Miért ki maga? – méltatlankodtam. – És miért zavarja a pasimat hajnalok hajnalán?

-          Tessék? – nevetett fel a hang a vonal végén. – Itt valami félreértés lesz. Én Harrynek csak egy ismerőse vagyok. – Persze aki néha túrázik egyet Harry banánvesszőjén.

-          És egy ismerősnek hajnali egykor kell zaklatnia? – morgolódtam tovább. Az elbűvölő hang tovább búgott a vonal másik végén.

-          Megbeszéltük. Egy fontos családi ügyben kerestem. De sajnálom, hogy zavartam.

-          Óh, várjunk csak… maga Cintia, nem? – horkantottam fel.

-          Talán… Miért? – hangzott az óvatos válasz.

-          Hiszen magával dug. – feszült csönd a végén, aztán erőltetett nevetés.

-          Ezt miből veszi?

-          Harry mesélte, hogy palira vesz egy gazdag nőt, mert mittomén milyen kapcsolatai vannak. Ezt most azért mondom el, mert baromira zavar, hogy a pasim egy banyával kavar rajtam kívül. Csak ő azt mondja, hogy a banda miatt kell. De akkor, mint nő a nyugdíjasnak, annyit üzennék, hogy nagyon nem szép dolog a kiskorúak megrontása, és ha egyszer a szemem elé kerül, akkor egyenként fogom a parókáját kihúzgálni! Na, pá! – csaptam le a telefont, majd felkuncogtam. Tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam, de nem érdekelt. Most olyan jól esett hibázni. Akkor is, ha Harry nagyon ki fog akadni. De mondjuk, honnét tudná meg, hogy én voltam? Gyorsan kitöröltem a legutolsó hívást a listából, majd elégedetten hátradőltem.

-          Mel… - lépett elő Niall habozva és kíváncsian nézett rám.

-          Mi az? – csúsztattam vissza a telefont a helyére, majd felálltam.

-          Ez mi volt? – húzta fel a szemöldökét.

-          Mire gondolsz? Én csak aludtam. – néztem nyomatékosan a szemébe, de ő állta a tekintetem.

-          Ez nem volt szép dolog.

-          Nem érdekel. – vontam vállat. Niall közelebb lépett.

-          Ha szeretsz valakit, de úgy igazán, akkor elfogadod, ha neki más tetszik, nem közbezavarsz.

-          Aha, te ezt csak gondolod. – horkantottam fel. – Honnét tudhatnád?

-          Mert szeretek nagyon egy lányt. – vágta rá. – És egyre mélyebben érzem ezt az érzést, de nem tudok közelebb kerülni hozzá, mert ő meg másvalakiért rajong. Annyira fáj, de mégis tűrök, és nem keresztbe teszek neki. Pedig tudod milyen jó érzés vele lenni?

-          Miért nem mondod el neki? – néztem rá.

-          Mert várok. – közelebb lépett hozzám. Nagyon közel. Én csak meglepődve néztem rá. – Megvárom, amikor a megfelelő lesz az idő. Amikor végre nyitott lesz másra is, nem pedig egy olyan busz után fut, ami nem veszi fel. – farkasszemet néztünk. Én teljesen összezavarodtam. Most ezeket miért mondja így nekem?

-          Bocsánat. – köszörülte meg a torkát Harry és nagyon bocsánatkérően pislogott befelé. – Csak indulunk. – ekkor észrevette a telefonját. – Hú, basszus, még jó, hogy észrevettem. – még visszanézett ránk, majd zavartan kiment. Most miért viselkedik így? Biztos zavarban volt? Nem lehet, hogy inkább féltékeny?

-          Szereti azt a nőt. – suttogta Niall. Én már nem tudom hova tenni ezt a gyereket. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, hogy most nekem akar szerelmi vallomást tenni. – A szerelem ellen nem lehet mit tenni…

-          De annak a nőnek családja van, Harrynek meg karrierje! Igenis vannak határok, amiket be kell tartani. – sziszegtem vissza.

-          Harry foglalt, te meg megpróbálod alá aknázni a kapcsolatát. Hol vannak a határok?

-          Te most miért szólsz bele? – dühös voltam, leginkább azért, mert igaza volt Niallnak.

-          Mert miért ne? Nagyon csúnyán beszéltél Cintiával, de majd megnézheted magad, hogy Harry hogy fog veled!

-          Honnét jönne rá, hogy én voltam?

-          Mert nem hülye! Tényleg Melanie, te ennyire gyerekes vagy? – kezdett ő is ideges lenni.

-          Nincs kedvem veszekedni. – léptem el mellőle és hosszú léptekkel kiindultam a zsibongó fiúkhoz.

-          Mel tudtad, ha a bimbódnál felfújom a melled, akkor levegős lesz? – Lou. Egyszer megfojtom.

-          És te tudtad, hogy néha nagyon dinka vagy? – néztem rá mérgesen, mire a fiúk elhalkultak és meglepődve néztek rám.

-          Minden oké? – kérdezett vissza Lou, de én csak vállat vontam, majd egy kicsit odébb mentem. Harry utánam jött.

-          Veszekedtetek Niallel? – kérdezte meg aggódva. Óh, barátom, bárcsak ne lennél ilyen okos…

-          Közöd? – néztem le a földre.

-          Jó, bocs. – emelte fel a kezét. – Én csak gondoltam, hogy szeretnél róla beszélni.

-          Miről? Azokról a zöldségekről, amiket bent mondott? Hagyjuk már…

-          De min vesztetek össze? – értetlenkedett Mr. Szexisten.

-          Rajtad. – csúszott ki a számon, de azonnal azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne nyelvem. Harry elhalkult, ekkor megszólalt a telefonja.

-          Igen? – vette fel. Egy nagyon zaklatott női hang volt a vonal túlsó végén. – Tessék? – értetlenkedett, de ekkor rám nézett és szinte láttam, ahogy az agyában összeáll a kép. – Ezt most azonnal elintézem rendben? Csak egy rajongóm volt, aki összevissza hazudozott. Hiszen ismersz, nem? – megint a női hang. – De tudod, hogy szeretlek. Most leteszem, elintézem. Majd hívlak. – nem vette le rólam a tekintetét, miközben kinyomta. – Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte halk hangon.

-          Nem. – válaszoltam tömören.

-          Ezt mégis hogyan képzelted? – vonta fel a szemöldökét.

-          Így.

-          Azt hittem, hogy megegyeztünk, hogy tiszteletben tartjuk egymás érzéseit! – Harry halkan beszélt, de kezdett ő is dühös lenni.

-          Nem Harry. Te jelentetted ki.

-          Elfogadtad!

-          Mert mit mondhattam volna abban a helyzetben? Nem tudok mit tenni Harry. Sajnálom, próbáltam, de nem.

-          Szerinted járnék ilyen éretlen csitrikkel, akik így próbálnak leépíteni rólam egy olyan embert, akit szeretek?

-          Harry. Hagyd. – lépett mellénk Niall.

-          Nem. Nem hagyom. Semmi köze sincs hozzá.

-          Harry! Hagyd! – szólt rá nyomatékosan Niall. Harry habozott.

-          Csak miattad. – fordult meg és ott hagyott minket. Niall rám nézett.

-          Így sohasem fogod tudni meghódítani őt.

-          Óh, köszönöm, erre már rájöttem.

-          Segítsek? Még nem lehetetlen a dolog. – meglepődve néztem rá.

-          Tényleg tudsz? De miért segítenél?

-          Mert szeretnélek boldognak látni téged.

  

-----------------

Na?? Tudom rövidke, de van:DD véleményeket kérek szépen:D Mit gondoltok, Paul tényleg titkolózik? Mit szóltok Harryhez, vagy ahhoz, hogy Niall majdnem mondott valamit? Vagy talán Melanie megint félre ért valamit?:D Remélem tetszett a rész:)) sokszor puszil mindenkit, Nety Xoxo